Gina távozásával fontos szakaszába ért a show. A játékosok felfogták, hogy ez valóban egy kemény játék és nemcsak másokkal, de önmagukkal is meg kell küzdeniük. Kijózanodtak.
Talán néhány olvasóm emlékszik arra, amikor Olivér – éppen Jerzynek és Giginek – fejtegette, hogy a villán belül igazából nincsenek barátságok, ott mindenki mindenkinek ellenfele. Olivér kinyilatkoztatása nemcsak azért volt figyelemreméltó, mert éppen ő „dicsekedett” azzal a Kristóffal vívott párbaján, hogy igazi barátságra is szert tett házon belül (Alekosszal), hanem azért is, mert előbbi állításában (itt nincsenek igazi barátságok) tökéletesen igaza van.
A villában – a valóságshow jellegéből fakadóan – valóban egymás ellenfelei a lakók, s még akkor is így van ez, ha egy-egy (laikus) kritikus (mint például a comment blog szerzője) éppen a látványos konfliktusokat, a gengesedést, a házon belüli összeesküvéseket hiányolja.
Amíg a villába be nem költöztek a játékosok, egytől egyig illúzióban éltek. Abban az illúzióban, hogy a villalét – még ha feladatokkal is terhelt – valójában egy nagyon jó buli, ahol lehet, hogy takarítani, mosni, főzni kell, de mégiscsak „királyság”: az ország egy jelentős része megismeri őket, folyamatos reflektorfényben lesznek és valódi közösség alakul ki, függetlenül, ha egymás ellen játszanak. Hiszen ez csak egy játék – gondolták akkor.
A valóság azonban szöges ellentétben áll ezzel az illúzióval, s erre mindegyik játékos viszonylag rövid időn belül ráébredt. Ki előbb, ki utóbb, de mindenkinek szembesülnie kellett ezzel.
Bár a játékosok nincsenek ennek tudatában, de valójában nem a szeretteik hiánya és a bezártság az, ami a legjobban nyomasztja őket (hiába is ezt szokták hangoztatni a riportszobában és egymás között), hanem a valódi, összetartó, tagjait egymáshoz vonzó közösség totális hiánya.
Már írtam ebben a blogban Morenóról, a pszichodráma atyjáról. Ő fejlesztette ki a szociometria módszerét, melynek lényege, hogy egy közösségben minden egyes csoporttag szavaz arról, hogy kit tart rokonszenvesnek. A szociometriai szemléletben az ember a másik ember számára teremtett lény. Az emberek Moreno világában nem egymás ellen, hanem egymásért élnek, de ez csak akkor válik lehetségessé, ha tudatosítják személyközi vonzalmaikat, magyarán megtanulják szeretni egymást. De mivel mindenkit nem szerethetünk, ezért kiválasztjuk a számunkra fontos személyeket (barátok, szerelmek stb.).
Moreno rendszerének tanulsága tehát az, hogy az életben a legfontosabb a kölcsönös személyközi vonzalom. Márpedig a játékosok ebben a szociometrikus rendszerben éltek odakint: ők választották a barátaikat, ők dönthettek szabadon arról, kit szeretnek és kit nem. Még akkor is így lenne ez, ha netán börtönbe kerülnének: ott sem a taszítás lenne a motorja a bent létnek, hanem a vonzás. Hiába lennének egy zárt világban, a (barát, haver) választás motívuma akkor is a vonzáson alapulna. (Lásd. a börtönön belül kialakult barátságokat vagy akár homoszexuális szerelmeket.)
A valóságshow viszont egy gyökeresen más keretet kínál. És nemcsak azért, mert zárt.
A valóságshow-k kiszavazási rendszere meggyilkolja a szocimoterikus rendszert, azt a rendszert, amiben a játékosok odakint éltek (élnek). A választás motívuma a villában csak és kizárólag a taszítás.
A játékosok egymás ellenségei, a nyilvánosság előtt zajló életük pedig nem más, mint egy lelki gladiátorjáték. A játékosok nulla összegű játszmát folytatnak, hiszen az egyetlen győztes csak úgy arathat sikert, ha a többi játékostársa elbukik. Ebben az élettérben a szeretet valójában aberrációnak számít.
Mindezt a játékosok ugyan érzékelik, de tudatosan nem fogják fel. Nem is foghatják, hiszen hasonló keretrendszerrel és élettérrel odakint soha nem találkoztak. Nem is találkozhattak volna, ez a keretrendszer ugyanis mesterséges alkotás, a producerek találmánya.
Amit a játékosok tudatosan felfognak, az az, hogy hiányzik nekik a kinti világ, a szeretteik. Pedig – ahogy írtam - valójában nem a szeretteik hiányoznak nekik a legjobban, hanem az a természetes keretrendszer, ahol a választás motívuma a vonzás. Nem a taszítás.
